II. JÁNOS PÁL
PÁPA


TERTIO MILLENNIO ADVENIENTE

KEZDETÛ
APOSTOLI LEVELE


A HARMADIK ÉVEZRED KÜSZÖBÉN

A PÜSPÖKÖKHÖZ, A PAPOKHOZ ÉS A HÍVEKHEZ

A 2000. ÉV
JUBILEUMÁNAK ELÕKÉSZÍTÉSÉRÕL.
FORD. DR. DIÓS ISTVÁN

TARTALOMJEGYZÉK





I. "JÉZUS KRISZTUS UGYANAZ TEGNAP ÉS MA ..."
(Zsid 13,8)
II. A 2000. ÉV JUBILEUMA
III. A NAGY JUBILEUM ELÕKÉSZÍTÉSE
IV. A KÖZVETLEN KÖZELI ELÕKÉSZÜLET
A) AZ ELÕKÉSZÜLET ELSÕ SZAKASZA
B) AZ ELÕKÉSZÜLET MÁSODIK SZAKASZA
Az elsõ év: Jézus Krisztus
A második év: a Szentlélek
A harmadik év: az Atyaisten
C) MAGA AZ ÜNNEPLÉS
V. "JÉZUS KRISZTUS UGYANAZ ... ÉS MINDÖRÖKKÉ"
(Zsid 13,8)

II. JÁNOS PÁL PÁPA



Fõtisztelendõ Püspökök Testvéreim!
Kedves Fiaim és Leányaim Krisztusban!

1. A HARMADIK ÉVEZRED KÖZELEDTÉVEL az újkori idõszámításban önkéntelenül Pál apostol szavaira gondolunk: "Amikor elérkezett az idõ teljessége, Isten elküldte a Fiát, aki asszonytól született".1 Az idõ teljessége egybeesik az Ige, az Atya egylényegû Fia Megtestesülésének misztériumával ésa világ Megváltásának misztériumával. Szent Pál levelének e részében hangsúlyozza, hogy Isten Fia asszonytól született, a törvény alatt született, s a világba jött, hogy a törvény alatt élõket megváltsa, hogy a fogadott fiúságot elnyerhessék. És hozzáteszi: "Mivel Isten fiai vagytok, a Fia Lelkét árasztotta szívünkbe az Isten, aki így szólítja Õt: Abba! Atya!" Végkövetkeztetése valóban vigasztaló: "Tehát nem vagy többé szolga, hanem fiú, s ha fiú, akkor Isten kegyelmébõl örökös is".2

A Megtestesülés misztériumának ez a szentpáli bemutatása magában foglalja a Szentháromság misztériumának kinyilatkoztatását s a Fiú küldetésének a Szentlélek küldetésében való folytatását. Isten Fiának megtestesülése, fogantatása, születése föltételei a Szentlélek elküldésének. Szent Pál szavai így láthatóvá teszik a megváltó Megtestesülés misztériumának teljességét.

I.

"JÉZUS KRISZTUS UGYANAZ TEGNAP ÉS MA ..."3

2. Szent Lukács evangéliumában részletesen elbeszéli Jézus születésének körülményeit: "Azokban a napokban történt, hogy Augustus császár rendeletet adott ki, hogy az egész földkerekséget írják össze... Mindenki elment a maga városába, hogy összeírják. József is fölment Galilea Názáret nevû városából Judeába, Dávid városába, Betlehembe, hogy összeírják feleségével, Máriával együtt, aki áldott állapotban volt. Ott-tartózkodásuk alatt elérkezett a szülés ideje. Mária megszülte elsõszülött Fiát, bepólyálta és jászolba fektette, mert nem jutott nekik hely a szálláson."4

Így teljesedett be, amit az angyali üdvözletkor Gábor angyal elõre megmondott. E szavakkal fordult a názáreti Szûzhöz: "Üdvözlégy, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled".5 E szavak zavarba hozták Máriát, ezért a isteni Hírnök sietve hozzátette: "Ne félj, Mária, mert kegyelmet találtál Istennél. Gyermeket fogansz, fiút szülsz és Jézusnak fogod elnevezni. Nagy lesz Õ, s a Magasságbeli Fiának fogják hívni... A Szentlélek száll tereád és a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért a születendõ Szentet is Isten Fiának fogják hívni."6 Mária minden tétovázás nélkül így válaszolt az angyali hírre: "Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nékem a te igéd szerint."7 Mióta ember van a földön, soha nem függött még ilyen súlyos dolog a teremtett ember beleegyezésétõl. 8

3. Szent János evangéliuma prológusában egyetlen mondatban fogja össze a Megtestesülés misztériumának egész mélységét. Ezt írja: "És az Ige testté lett, és közöttünk lakozott; és mi láttuk az Õ dicsõségét, mint az Atya egyszülöttének dicsõségét, aki telve van kegyelemmel és igazsággal."9 Szent János számára Jézus fogantatásában és születésében valósul meg az Atyával egylényegû örök Ige Megtestesülése.

Az evangélista az Igérõl beszél, aki kezdetben Istennél volt, aki által minden teremtetett, ami csak létezik; az Igérõl, akiben élet volt és az élet volt az emberek világossága.10 Az egyszülött Fiúról, aki Isten az Istentõl. Pál apostol az egyszülött Fiút "minden teremtmény elsõszülöttjének" nevezi.11 Istena világot az Ige által teremti. Az Ige az örök Bölcsesség, Isten Gondolata és lényegi Képe, "dicsõségének ragyogása és lényegének képmása".12 Õ, aki öröktõl fogva az Atyától született, s akit az Atya öröktõl fogva szeret, mint Isten az Istentõl, Világosság a Világosságtól, öröktõl fogva kezdete és õstípusa mindannak, amit Isten az idõben teremtett.

Az a tény, hogy az örök Ige az idõ teljességében teremtményi állapotot öltött magára, a 2000 évvel ezelõtt Betlehemben történt eseménynek egyedülálló kozmikus jelentést ad. Az Igének köszönhetõen mutatkozik a teremtmények világa "kozmosznak", azaz rendezett világegyetemnek, és ugyancsak az Ige megtestesülése újítja meg a teremtés kozmikus rendjét. Az Efezusi levél beszél a tervrõl, melyet Isten Krisztusban határozott meg, hogy "elérkezik az idõ teljessége és Krisztusban mint Fõben újra egyesít mindent, ami a mennyben és a földön van".13

4. Krisztus, a világ Megváltója az egyetlen Közvetítõ Isten és az emberek között, és nem adatott más név az ég alatt, melyben üdvözülnünk lehetne.14 Az Efezusi levélben olvassuk: "Õbenne nyertük el a megváltást a vére árán és bûneink bocsánatát bõséges kegyelme folytán. Isten végtelen bölcsességében és megértésében gazdagon árasztotta ránk... tudtunkra adta ugyanis akaratának titkát, azt az Õbenne meghatározott jóságos tervét...".15 Tehát Krisztus, az Atyával egylényegû Fiú az, aki kinyilatkoztatja Isten tervét az egész teremtésre, s különösen az emberre vonatkozóan. Miként a II. Vatikáni Zsinat meggyõzõen mondja: Õ "tárja föl teljesen az embernek magát az embert, s ismerteti meg vele nagyszerû hivatását."16 E hivatást az Atya és az Õszeretete misztériumának kinyilatkoztatásával mutatja meg. "A láthatatlan Isten képmása", Krisztus tökéletes ember, aki visszaállította Ádám gyermekeiben a bûn által elcsúfított istenhasonlóságot. Az Ige isteni személye által magára vett és minden bûntõl mentes emberi természetében az összes ember közös emberi természete a legmagasabb emberi méltóságra emeltetett: "Isten Fia a Megtestesüléssel bizonyos módon minden emberrel egyesült. Emberi kézzel dolgozott, emberi értelemmel gondolkodott, emberi akarattal cselekedett és emberi szívvel szeretett. Szûz Máriától születvén valóban egy lett közülünk, mindenben hasonló hozzánk, a bûnt kivéve."17

5. Isten Fia a legnagyobb alázatosságban "lett egy közülünk", ezért nem csoda, hogy a profán történetírás, melyet a zajosabb események és a látványosabb személyiségek érdekelnek, kezdetben alig figyelt föl rá. Csak utalásokat találunk pl. Josephus Flavius 93--94-ben írt A zsidók története c. mûvében 18 ; sfõleg Tacitusnak 115--120 között írt Annaleseiben. Amikor Tacitus Róma 64-ben történt égésérõl beszél, melyet Nero gonoszul a keresztényekre hárított, kifejezetten említi Krisztust, akit "Tiberius császár idején Poncius Pilátus helytartó kivégeztetett."19 Svetonius is Claudius császárnak 121 körül írt életrajzában arról tudósít, hogy Rómából elûzték a zsidókat, mert "egy bizonyos Kresztosz hatására gyakran lázadoztak."20 A szöveget értelmezõk körében általános a meggyõzõdés, hogy Jézus Krisztusról van benne szó, aki miatt a római zsidóságban vita támadt. A kereszténység gyors elterjedésének bizonysága a fiatalabb Plinius levele, melyet mint Bitinia kormányzója 111--113 között Trajanus császárhoz intézett, s arról ír, hogy a keresztények szokásuk szerint "meghatározott napon hajnal elõtt összegyûlnek, hogy Krisztusnak mint Istennek énekeljenek".21

Mindazonáltal azt a nagy eseményt, melyet a nem keresztény történészek épp csak megemlítenek, az Újszövetség könyvei részletesen elmondják. E könyvek a hit dokumentumai ugyan, de nem kevésbé figyelemreméltók mint történeti források. Ugyanis Krisztusról, az igaz Istenrõl és igaz emberrõl, a földkerekség Uráról és a történelem Uráról tanúskodnak; róla, aki e történelemnek "Alfája és Omegája",22 "Kezdete és Vége".23 Az Atya Õbenne mondta ki avégsõ szót az emberrõl és történelmérõl. A Zsidókhoz írt levél ezt foglalja össze megkapó rövidséggel: "Sokszor és sokféleképpen szólt Isten egykor az Atyákhoz a prófétákban, ezekben az utolsó napokban a Fiúban szólt hozzánk".24

6. Jézus a választott népbõl született, hogy beteljesítse az Ábrahámnak tett és a próféták által állandóan ébren tartott ígéretet.A próféták Isten nevében és Isten helyett beszéltek. Az ószövetségi üdvrend ugyanis lényegében arra volt rendelve, hogy elõkészítse és hirdesse a mindenség Megváltójának, Krisztusnak és az Õ messiási országának eljövetelét. Így az Ószövetségi Szentírás könyvei gondos isteni pedagógiáról tanúskodnak.25 Krisztusban ez a pedagógia célba ér: Õ ugyanis nem csupán "Isten nevében" beszél, mint a próféták, hanem maga Isten beszél megtestesült örök Igéjében. Itt egy olyan lényeges pontot érintünk, ami a kereszténységet megkülönbözteti minden más vallástól, melyek kezdettõl fogva az ember istenkeresését fejezik ki. A keresztény vallásban a kezdeményezés az Ige megtestesülésében van. Itt nem csupán az ember keresi Istent, hanem Isten személyesen jön, hogy önmagáról beszéljen az embernek és megmutassa a Hozzá vezetõ utat. Ezt hirdeti meg János evangéliumának prológusa: "Istent soha senki nem látta, az egyszülött Fiú, aki az Atya ölén van, Õ nyilatkoztatta ki".26 A megtestesült Ige tehát az emberiség minden vallásában jelenlévõ vágy beteljesedése: e beteljesedés Isten mûve, és fölülmúl minden emberi elképzelést. A kegyelem misztériuma.

Krisztusban a vallás többé már nemcsak tapogatózó istenkeresés,27 hanem az isteni kinyilatkoztatásra adott hívõ válasz. Ezt a választ az az egyetlen Ember teszi lehetõvé, aki egyszerre ember és az Atyával egylényegû Ige, akiben Isten minden emberhez beszél, s akiben minden ember képessé vált arra, hogy válaszoljon Istennek. Sõt ebben az Emberben az egész teremtés válaszol Istennek. Jézus Krisztus mindennek új kezdete: minden Õbenne létezik, bontakozik és jut vissza a Teremtõhöz, akitõl kezdetét vette. Ily módon Krisztus az összes vallások vágyakozásának beteljesedése, s ugyanakkor egyetlen és végsõ célja. Ha tehát Isten Krisztusban önmagáról beszél az emberekhez, akkor ugyanabban a Krisztusban az egész emberiség és a teremtett világ beszél önmagáról Istennek, sõt átadja magát Istennek. Így tér vissza mindena maga kezdetéhez. Jézus Krisztus mindennek összefoglalása,28 s ugyanakkor mindennek beteljesedése Istenben: olyan beteljesedés, mely Isten dicsõsége. Az a vallás, mely Jézus Krisztusra alapszik, a dicsõség vallása: ugyanis az egész teremtés az Õ dicsõségének kinyilvánulása; az élõ ember pedig, aki arra hivatott, hogy az élet teljességét Istenben élje, egész különlegesen Isten dicsõségének megnyilvánulása. Ezért új életet él Isten "dicsõségének dicséretére".29

7. Jézus Krisztusban Isten nemcsak megszólítja az embert, hanem keresi is. Isten Fiának Megtestesülése a bizonysága annak, hogy Isten keresi az embert. Errõl a keresésrõl Jézus úgy beszél, mint az elveszett bárány megkeresésérõl.30 Olyan keresés, mely Isten mélységeibõl fakad, és csúcspontja az Ige Megtestesülése. Isten azért keresi a maga képére és hasonlatosságára teremtett embert, mert az Igében örökké szereti és Krisztusban föl akarja emelni a fogadott fiú méltóságára. Isten tehát keresi az embert, akit egészen másként tekint a sajátjának, mint az összes többi teremtményt, különlegesen tulajdona. Az ember Istenéa szeretet kiválasztása alapján: Isten atyai szívének szeretetétõl indítva keresi az embert.

De miért keresi õt? Mert az ember eltávolodott Tõle, miként Ádám elrejtõzött a földi paradicsom fái közé.31 Isten ellensége letérítette az embert útjáról.32 A sátán rászedte õt, amikor meggyõzte, hogy a saját istene legyen és megismerheti -- mint Isten -- a jót és a rosszat, az isteni akarat ellenére saját kénye-kedve szerint kormányozva a világot. Amikor Isten a Fiú által keresi az embert, arra akarja rávezetni, hogy hagyja el a rossz útját, melyen egyre inkább eltávolodik Tõle. "Letéríteni" errõl az útról, azt jelenti, hogy megérteti az emberrel, hogy tévúton van; azt jelenti, legyõzni az emberi történelemben jelenlévõ rosszat. Legyõzni a rosszat: íme, ez a Megváltás. Ez Krisztus áldozatában valósul meg, melynek következtében az ember megszabadul a bûn következményeitõl és kiengesztelõdik Istennel. Isten Fia a Szûz méhében testet és lelket öltve magára azért lett emberré, hogy tökéletes áldozattá legyen. A Megtestesülés vallása az egész világ megváltásának vallása Krisztus áldozata által, mely a rossz, a bûn és a halál fölötti gyõzelem. A kereszten magához ölelve a halált Krisztus egyszerre kinyilvánítja és adja az életet, mert föltámadt és a halálnak fölötte többé nincs hatalma.

8. Az a vallás, mely a megváltó Megtestesülés misztériumából ered, az "Isten bensõjében maradás", az Õ életében való részesedés vallása. Szent Pál az imént idézett helyen errõl beszél: "Isten a Fia Lelkét árasztotta szívünkbe, aki így szólítja Õt: Abba! Atya!".33Az ember ahhoz a Krisztushoz hasonlóan emeli föl hangját, aki "könnyek között és hangos kiáltással"34 fordult Istenhez, fõként a Getszemáni kertben és a kereszten: az ember Istenhez kiált, miként Krisztus kiáltott, s így tanúskodik arról, hogy a Szentlélek segítségével részese az Õ fiúságának. A Szentlélek, akit az Atya a Fiú nevében elküldött, így részesíti az embert Isten bensõ életében. Õ teszi az embert Krisztushoz hasonlóan fiúvá és örökösévé azoknak a javaknak, melyek a Fiú örökségét alkotják.35 Ebben áll az "Isten bensõ életében megmaradás" vallása, melyet Isten Fiának Megtestesülése indított el. A Szentlélek, aki Isten mélységeit vizsgálja,36 Krisztus áldozatának erejében vezet be minket, embereket e mélységekbe.

II.

A 2000. ÉV JUBILEUMA

9. Isten Fiának születését Szent Pál az "idõ teljességébe" helyezi.37 Az idõ igazában attól a ténytõl telt be, hogy Isten a Megtestesüléssel belépett az emberi történelembe. Az örökkévalóság belépett az idõbe. Van e nagyobb "beteljesedés" ennél? Milyen más "beteljesedés" volna lehetséges? Egyesek titokzatos kozmikus ciklusokra gondoltak, melyekben a világmindenség, s különösen az ember története állandóan ismétlõdne. Az ember a földbõl való és visszatér a földbe:38 ez mindenki elõtt nyilvánvaló tény. Az emberben azonban kiolthatatlan a vágy, hogy mindig éljen. Hogyan lehet elképzelni a halál utáni életét? Egyesek a reinkarnáció különbözõ formáit képzelték: egy korábbi élet minõségétõl függõen kapna az ember új, nemesebb- vagy alacsonyabbrendû életet, mindaddig, míg el nem jut a teljes tisztulásra. Ez a hit, mely nagyon mélyen gyökerezik néhány távol-keleti vallásban, jelzi többek között, hogy az ember nem közömbös a halál visszavonhatatlansága iránt. Meg van gyõzõdve arról, hogy emberi természete lényegileg szellemi és halhatatlan.

A krisztusi kinyilatkoztatás kizárja a reinkarnációt, és egy olyan beteljesedésrõl beszél, melyet az embernek az egyetlen földi élete során kell megvalósítania. Az ember sorsának e beteljesedését önmaga õszinte elajándékozásával éri el, azzal az ajándékozással, mely csak az Istennel való találkozásban lehetséges. Istenben tehát az ember megtalálja önmaga teljes tökéletességét: ez a Krisztus által kinyilatkoztatott igazság. Az ember beteljesedik Istenben, aki örök Fia által elébe jött. Azáltal, hogy Isten leszállt a földre, a teremtéssel kezdõdött emberi idõ elérte teljességét. Az "idõ teljessége" valójában csak az örökkévalóság, sõt Az, aki örökkévaló, azaz Isten. Belépni az "idõ teljességébe" tehát azt jelenti, hogy elérjük az idõ végét és kilépünk korlátaiból, hogy megtaláljuk a tökéletességet Isten örökkévalóságában.

10. A keresztény hitben az idõnek alapvetõ jelentõsége van. A világ az idõ dimenziójában teremtetett, idõben zajlik az üdvösség története, melynek csúcsa a Megtestesülés "idejének teljessége", s vége Isten Fiának dicsõséges visszatérése. Jézus Krisztusban, a megtestesült Igében az idõ Isten dimenziója lesz, aki önmagában örökkévaló. Krisztus eljövetelével kezdõdtek az "utolsó napok",39 kezdõdött az "utolsó óra",40 az Egyház ideje, mely a parúziáig fog tartani.

Az idõnek Istennel való kapcsolatából következik megszentelésének kötelezettsége. Ez történik pl., amikor napokat, heteket vagy hosszabb idõszakokat Istennek szentelnek,miként történt már az Ószövetségben és történik új módon a kereszténységben. A húsvéti vigilia liturgiájában a pap, miközben megáldja a föltámadott Krisztust jelképezõ húsvéti gyertyát, kihirdeti: "Krisztus Tegnap és Ma, Õ a Kezdet és a Vég, az Alfa és az Omega. Övé az idõ és az örökkévalóság. Övé a dicsõség és a hatalom mindörökkön örökké." E szavak közben vési a gyertyába a folyó év számát. A cselekmény jelentése világos: nyilvánvalóvá teszi, hogy Krisztus az idõ Ura; Õ a kezdete és beteljesedése; Megtestesülése és Föltámadása minden évet, napot és percet átölel, hogy ily módon az "idõ teljességében" legyenek. Ezért az Egyház is az év keretében éli és ünnepli a liturgiát. A csillagászati évet áthatja a liturgikus év, mely Ádvent elsõ vasárnapjától Krisztusnak a mindenség Urának és Királyának ünnepéig bizonyos értelemben megismétli a Megtestesülés és Megváltás egész misztériumát. Minden vasárnap az Úr föltámadásának napjára emlékeztet.

11. Ezen az alapon válik érthetõvé a Jubileumok szokása, mely az Ószövetségben kezdõdött, s folytatása van az Egyház történelmében. A Názáreti Jézus egy napon városának zsinagógájában fölkelt, hogy olvasson.41 Átadták neki Izaiás próféta tekercsét, melybõl a következõ részletet olvasta: "Az Úr lelke rajtam, mert fölkent engem. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, és meggyógyítsam a megtört szívûeket. Hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak, szabadságot a börtönök lakóinak, és hirdessem az Úr kedves esztendejét."42

A Próféta a Messiásról beszélt. "Ma -- fûzte hozzá Jézus -- beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok."43 Értésükre adta, hogy a Próféta által hirdetett Messiás Õ, s hogy benne elkezdõdött az annyira várt "idõ": eljött az üdvösség napja, az "idõ teljessége". Minden Jubileum erre az"idõre" utal, és Krisztus messiási küldetésére tekint, akit a "Szentlélek fölkent" és az "Atya küldött". Õ az, aki örömhírt mond a szegényeknek, szabadulást hoz a foglyoknak, fölszabadítja az elnyomottakat és visszaadja a látást a vakoknak.44 Õ valósítja meg "az Úr kedves esztendejét", nem csupán szavaival, hanem fõként tetteivel. A Jubileum, azaz "az Úr kedves esztendeje" Jézus tevékenységének sajátos jellemzõje, s nem csupán bizonyos idõközönként visszatérõ kronológiai adat.

12. Jézus szavai és cselekedetei így az ószövetségi jubileumok egész hagyományának beteljesedése. Tudjuk, hogy a Jubileum sajátosan Istennek szentelt idõszak volt. Mózes törvénye szerint minden hetedik év "szombatév" volt, amikor parlagon hagyták a földet, hogy pihenjen, és fölszabadították a rabszolgákat. A Kiv 23,10--11, a Lev 25,1--28 és a MTörv 15,1--6 elõírásaival részletesen szabályozta a rabszolgák fölszabadítását. A szombatévben a rabszolgák fölszabadítása mellett a törvény elõírta minden adósság pontosan szabályozott elengedését. Mindennek Isten tiszteletére kellett történnie. A szombatév törvénye a minden 50. évben esedékes "jubileumi" évre is érvényes volt. Ekkor azonban a szombatév elõírásai bõvültek és ünnepélyesen tartották meg. A Leviták Könyvében olvassuk: "Szenteljétek meg az 50. évet, és az elengedésnek hívjátok az ország minden lakója számára, ez ugyanis jubileumi év.Mindenki kapja vissza birtokát, mindenki térjen vissza családjához."45 A jubileumi év egyik legjellegzetesebb következménye volt mindazoknak általános emancipációja, akik valamilyen oknál fogva elvesztették szabadságukat. Ez alkalommal minden izraelita férfi visszanyerte atyái földbirtokát, ha eladta vagy rabszolgaságba esve elvesztette. Véglegesen nem lehetett õket megfosztani a földtõl, mert az az Istené, és az izraeliták nem maradhattak egyszer s mindenkorra rabszolgaságban, mert Isten "megváltotta" õket magának, kiszabadítva az egyiptomi rabszolgaságból.

13. Jóllehet a jubileumi év törvényei nagyrészt eszmények maradtak -- inkább remény, mint konkrét valóság, s ugyanakkor a jövõ próféciája, mert elõre hirdették az eljövendõ Messiás által megvalósítandó igazi szabadulást --, a bennük rejlõ jogi erõbõl bizonyos szociális tanítás körvonalazódott, mely világosabban az Újszövetségben bontakozott ki. A jubileumi évnek helyre kellett állítania az izraeliták közti egyenlõséget, új lehetõséget adva a családoknak, melyek elveszítették vagyonukat, s esetleg személyes szabadságukat. A gazdagokat viszont arra emlékeztette, hogy eljön az idõ, amikor az izraelita rabszolgák egyenlõvé válnak velük, s visszanyerhetik jogaikat. A törvény által meghatározott idõkben meg kellett hirdetni a jubileumi évet, amikor minden rászorulón segíteni kellett. Ez igazságos kormányzást igényelt. Izrael törvénye szerint az igazságosság elsõsorban a gyengék védelmezésében állt, és a királynakebben kiemelkedõnek kellett lennie a Zsoltáros szerint: "Megszabadítja a szegényt, aki hozzá kiált, s a nyomorultat, akinek nincs segítsége. Fölkarolja a gyöngét és a szegényt, és megmenti szegényeinek életét."46 E hagyomány szorosan teológiai elvekbõl fakadt, melyek mindenekelõtt a teremtés és az isteni Gondviselés teológiájára támaszkodtak. Közmeggyõzõdés volt ugyanis, hogy egyedül Istent mint Teremtõt illeti a legfelsõ hatalom (dominium altum). Azaz az egész teremtés, s fõként a Föld feletti uralom.47 Ha Isten a maga Gondviselésében az embereknek adta a Földet, ez azt jelenti, hogy mindenkinek adta. Következésképpen a teremtett világ gazdagságát az egész emberiség közjavának kellett tekinteni. Aki ezekbõl a javakból valamit tulajdonának mondhat, igazában csak megbízott kormányzó, azaz szolga, akinek Isten nevében kell dolgoznia. A szó teljes értelmében ugyanis egyedül Isten mondható tulajdonosnak: az Õ akarata volt, hogy a teremtett javak igazságosan mindenki javára szolgáljanak. A jubileumi évnek e társadalmi igazságosság helyreállítása is célja volt. Így a jubileumi év hagyományában gyökerezik az Egyház szociális tanítása, mely mindig, de különösen a Rerum novarum enciklika óta része az egyházi tanítás egészének.

14. Leginkább azt kell hangsúlyoznunk, amit Izaiás e szavakkal fejez ki: "hirdessem az Úr kedves esztendejét". Az Egyház számára a Jubileum pontosan ez a "kedves esztendõ": a bûnbocsánat és a bûnökért járó büntetés elengedésének éve, a perlekedõk közti kiengesztelõdés éve, a sokféle megtérés, a gyónás és a vezeklés éve. A jubileumi évek hagyományához a bõségesebben engedélyezett búcsúk kötõdtek. A száz, ötven és huszönöt évenként esedékes jubileumok mellett megültük a Megváltás, Krisztus kereszthalálának és föltámadásának jubileumait is. Az Egyház ezen alkalmakkor meghirdeti az "Úr kedves esztendejét", és arra törekszik, hogy ezekben a javakban az összes hívek bõségesen részesedjenek. Ezért a jubileumokat nem csupán in Urbe 'Rómában', hanem extra Urbem 'Rómán kívül' is megünnepeljük: általában a római ünneplés után következõ évben.

15. Az egyéni élet jubileumai általában a születés dátumához kötõdnek, de megünneplik a keresztség, a bérmálás, az elsõáldozás, a pap- v. püspökszentelés és a házasságkötés évfordulóit is. Az évfordulók némelyikét világi körökben is megülik, a keresztények azonban mindig vallásos jelleget szoktak neki adni. A keresztények számára ugyanis minden jubileum -- a 25 éves ezüst-, az 50 éves arany- és a 60 éves gyémántmenyegzõ vagy mise -- az érintettek számára a kegyelem különleges esztendejét jelentik. Ugyanez alkalmazható közösségek vagy intézmények jubileumaira is. Ezért ünneplik egy városvagy község alapításának 100 vagy 1000 éves évfordulóját, centenáriumát vagy millenniumát. Az Egyházban szintén megtartják a plébániák és az egyházmegyék ilyen jubileumát. S mindezek a személyes vagy közösségi jubileumok nagy jelentõségûek mind a személyes, mind a közösségi életben.

Ebbõl a szempontból nézve Krisztus születésének 2000. évfordulója (eltekintve most a pontos kronológiai számításoktól) rendkívül nagy jubileumot jelent, nem csupán a keresztényeknek, hanem közvetve az egész emberiségnek, tekintettel arra a szerepre, amit a kereszténység játszott az elmúlt 2000 esztendõben. Jelentõségteljes az, hogy ma már szinte az egész világ minden népe az idõt Krisztus születésétõl számítja, s így e dátum a mai kalendáriumok középpontja lett. Nemde ez is jelzi, milyen páratlan jelentõsége van a Názáreti Jézus születésének az egyetemes történelemre?

16. A "Jubileummal" együtt jár az öröm is; nemcsak a belsõ öröm, hanem egy kifelé is megnyilvánuló ujjongás, hiszen Isten eljövetele külsõleg is látható, hallható és tapintható esemény, ahogy Szent János mondja.48 Méltányos tehát, hogy az ezen esemény által kiváltott öröm megtalálja a maga külsõ megnyilvánulásait, ami azt jelenti, hogy az Egyház örül az üdvösségnek. Mindenkit örömre hív, s törekszik arra, hogy megteremtse a föltéteit annak, hogy az üdvözítõ energiák mindenkihez eljuthassanak. Ezért 2000 a Nagy Jubileum éve lesz.

Tartalmát tekintve ez a Nagy Jubileum olyan lesz, mint a többi, ugyanakkor más lesz és nagyobb lesz a többinél. Az Egyház ugyanis érzékeli az idõt: az órákat, a napokat, az éveket és a századokat. Ezeken halad át minden egyes emberrel, tudatosítván, mennyire jelen van Isten és az Õ üdvözítõ mûve az idõben: az órákban, a napokban, az években, a századokban. Az Egyház ilyen lelkülettel örül, ad hálát, kér bocsánatot, s terjeszti könyörgéseit a történelem és az emberi lelkiismeretek Ura elé.

A harmadik évezred küszöbén, e rendkívüli órában az Egyház legsürgetõbb kéréseinek egyike az Úrhoz, hogy növekedjék az egység a különbözõ hitvallású keresztények között, mindaddig, amíg el nem érjük a teljes közösséget. Kívánom, hogy a Jubileum kedvezõ alkalom legyen a gyümölcsözõ együttmûködésre azokban a dolgokban, melyek összekötik a keresztényeket, s melyek száma bizonyosan több, mint amelyek elválasztják egymástól õket. E célt tekintve, mennyire hasznos volna, ha az egyes egyházak és közösségek ökumenikus kezdeményezései találkoznának a Jubileum elõkészítésében és megünneplésében: e Jubileum erejét megsokszorozná Krisztus összes tanítványának elszánt akarata a minél elõbbi teljes egység megvalósítására, abban a meggyõzõdésben, hogy "Istennél semi sem lehetetlen".

III.

A NAGY JUBILEUM ELÕKÉSZÍTÉSE

17. Az Egyház történelmében az isteni Gondviselés minden jubileumot elõkészített. Érvényes ez a 2000. év Nagy Jubileumára is. E meggyõzõdésben ma hálával, s nem kisebb felelõsséggel tekintünk az emberi történelem Krisztus születése óta eltelt idõszakára, fõként az 1000--2000-ig terjedõ szakaszra. De leginkább a saját századunkra tekintünk a hit szemével, nem csupán az emberi történelem eseményeit, hanem az isteni beavatkozásokat is keresve az események sorában.

18. Ebbõl a szempontból állítható, hogy a II. Vatikáni Zsinat gondviselésszerû esemény volt, mellyel az Egyház elindította a közvetlen elõkészületet a 2000. év Jubileumára. Ez a zsinat ugyanis részben hasonló volt a korábbiakhoz, részben nagyon különbözött tõlük; olyan zsinat volt, mely teljesen Krisztus és az Õ Egyháza misztériumára koncentrált, s ugyanakkor nyitott volt a világ felé. S mivel kitárult, evangéliumi választ tudott adni a világ 20. századi állapotára, melyet az I. és II. világháború, a koncentrációs táborok és tömeges öldöklések tettek gyötrelmessé. E történések mutatják, mennyire szüksége van a világnak tisztulásra, mennyire rászorul a megtérésre.

Gyakran mondják, hogy a II. Vatikáni Zsinat új korszakot nyitott az Egyház életében. Ez igaz, ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, hogy a Zsinat sokat átvett az elõzõ korszak tapasztalataiból és fölismeréseibõl, különösen XII. Pius szellemi hagyatékából. Az Egyház történetében a "régi" és az "új" mindig mélyen áthatják egymást. Az "új" a "régibõl" nõ ki, a "régi" az "újban" találja meg teljes kibontakozását. Így történt ez a II. Vatikáni Zsinaton és azoknak a pápáknak tevékenységében, akik hozzá kötõdtek, XXIII. Jánostól VI. Pálon és I. János Pálon keresztül a jelenlegi pápáig.

Amit a Zsinat elõtt és után tettek -- mind tanításukkal, mind intézkedéseikkel --, jelentõsen hozzájárult a keresztény élet azon új tavaszának elõkészítéséhez, mely a Nagy Jubileumban fog megnyilvánulni, föltéve, hogy a keresztények tanulékonyak a Szentlélek mûködése iránt.

19. A Zsinat, jóllehet nem abban a szigorú stílusban, mellyel Keresztelõ Szent János a Jordán partján buzdította bûnbánatra és megtérésre az embereket,49 fölmutatott valamit a régi Prófétából, amikor újult erõvel mutatta meg a mai embereknek Krisztust, "Isten bárányát, akit elveszi a világ bûnét",50 az ember Megváltóját és a történelem Urát. A zsinati aulában az Egyház, hogy egészen hûséges legyen Mesteréhez, megvizsgálta önmagát és újra fölfedezte Krisztus Jegyese és Teste mélységes misztériumát. Tanulékonyan hallgatva Isten igéjét, újra megerõsítette az életszentségre szólító egyetemes meghívást; megújította a liturgiát, mely életének "forrása és csúcsa"; sok kezdeményezést indított el a világegyház és ahelyi egyházak megújulása érdekében; foglalkozott a különbözõ keresztény hivatásokkal, a laikusoktól a szerzetesekig, a diákonusokétól a papok és püspökök szolgálatáig; helyreállította a püspöki kollegialitást, amelyben kiváltságosan nyilvánul meg a püspökök Péter Utódával közösségben végzett lelkipásztori szolgálata. E mélységes megújulás alapján állva a Zsinat kitárult a más hitvallású keresztények felé, a többi vallás és korunk minden embere felé. Még egyetlen más Zsinaton sem beszéltek oly világosan a keresztények egységérõl, a nem keresztény vallásokkal valódialógusról, Izrael és az Ószövetség sajátos jelentõségérõl, a személyes lelkiismeret méltóságáról, a vallásszabadság elvérõl és a különbözõ kulturális hagyományokról -- melyek között az Egyház teljesíti küldetését --, s végül a tömegkommunikációs eszközökrõl.

20. A zsinati dokumentumok rendkívül gazdag tartalma és bemutatásának korábban ismeretlen új hangneme egy új korszak hírnökei. A zsinati atyák az evangélium nyelvén, a Hegyi Beszéd és a Nyolc boldogság nyelvén beszéltek. A Zsinat tanításában úgy mutatta be Istent, mint aki abszolút Úr mindenek fölött és õre amulandó dolgok szabadságának.

A Jubileum elõkészülete éppen azért nem lehet más, mint a II. Vatikáni Zsinat tanításának lehetõ leghûségesebb alkalmazása az egyes hívõk ésaz egész Egyház életére. A Zsinattal tehát a szó legtágabb értelmében megkezdõdött a 2000. év Nagy Jubileumának elõkészülete. Ha analógiát keresünk a liturgiában, elmondhatjuk, hogy az Adventi liturgia áll legközelebb a Zsinat szelleméhez. Az Advent ugyanis fölkészít a találkozásra Õvele, aki volt, aki van és aki állandóan eljön.51

21. A 2000. évre való fölkészüléshez tartozik a II. Vatikáni Zsinat után kezdõdött: általános és földrészenkénti, regionális, nemzeti ésegyházmegyei szinodusok sorozata. Az alaptéma az evangelizáció, vagy inkább az újra-evangelizáció, melynek alapjait VI. Pál rakta le a III. általános püspöki szinodus után 1975-ben közzétett Evangelii nuntiandi apostoli buzdításában.

E szinodusok már önmagukban részei az új evangelizációnak: a II. Vatikáni Zsinat egyházképébõl születtek; tág teret nyitnak a laikusok részvételére, meghatározván sajátos egyházi felelõsségüket; annak az életerõnek kifejezõdései, mellyel Krisztus ajándékozta meg Isten egész népét, azáltal, hogy részesévé tette saját messiási -- prófétai, papi és királyi -- küldetésének. Nagyon jelentõsek ebbõl a szempontból a Lumen Gentium dogmatikus konstitúció második fejezetének tételei. A 2000. év Jubileumának elõkészülete így mind az egyetemes, mind a helyi egyházakban megvalósul, s a Krisztustólkapott üdvözítõ küldetés tudatosítása lelkesíti. Ez a tudatosodás nyilvánul meg a szinodusokat követõ -- a laikusok küldetésérõl, a papképzésrõl, a katekézisrõl, a családról, a bûnbánatról és kiengesztelõdésrõl, s legutóbb a megszentelt életrõl kiadott -- apostoli buzdításokban.

22. A 2000. év Nagy Jubileuma szempontjából különleges feladata és felelõssége van Róma püspöke szolgálatának. Századunk valamennyi pápája bizonyos módon ebben az irányban dolgozott. Szent X. Pius 'megújítani mindent Krisztusban' programjával próbált elébe vágni azoknak a tragikus fejleményeknek, melyek a század elejétõl érlelõdtek a nemzetközi életben. Az Egyház jól tudta, hogy határozottan föl kell lépnie olyan alapvetõ javak védelmében s támogatásában, mint a béke és az igazságosság. A Zsinat elõtti idõk pápái nagy elszántsággal léptek föl e cél érdekében, a maguk sajátos lehetõségei szerint: XV. Benedek az I. világháború tragédiájával állt szemben; XI. Piusnak a totalitárius vagy az emberi szabadságot semmibe vevõ rendszerek fenyegetésével kellett szembeszállnia, elõször Mexikóban, majd Német- és Oroszországban, Itáliában és Spanyolországban. XII. Pius a II. világháború alatt az emberi méltóságot teljesen megvetõ hatalmas igazságtalansággal szemben lépett föl. Világos irányelveket adott, melyek szerint a korábbi politikai intézmények összeomlása után az egész földkerekséget újra lehetett volna rendezni.

A század folyamán XIII. Leó nyomában a pápák rendszeresen foglalkoztak a katolikus szociális tanítással, elemezvén egy igazságos rendszer jellegzetességeit a munka és a tõke kapcsolatának területén. Gondoljunk csak XI. Pius Quadragesimo anno enciklikájára, XII. Pius számos megnyilatkozására, XXIII. János Mater et Magistra és Pacem in terris, VI. Pál Populorum progressio enciklikájára és Octogesima adveniens apostoli levelére. Magam is ismételten visszatértem e témára: a Laborem exercens enciklikában az emberi munka jelentõségérõl szóltam, míg a Centesimus annus enciklikával megismételtem a Rerum novarum 100 év után is érvényesszociális tanítását. Legutóbb a Sollicitudo rei socialis enciklikában részletesen és rendszerezve tártam elõ az Egyház egész szociális tanítását, a keleti és a nyugati tömbök szembenállásának, s egy nukleáris háború veszedelmének hátterével. Az Egyház szociális tanításának két része -- a személy jogainak és méltóságának védelme a munka és a tõke igazságos viszonyának terében, és a béke elõmozdítása -- találkozott és átszõtte egymást e dokumentumban. A béke ügyét szolgálják emellett 1968-tól a VI. Pál pápa által kezdeményezett január 1-i pápai üzenetek.

23. A jelenlegi pápa elsõ megnyilatkozásától kezdve kifejezetten beszél a Nagy Jubileumról, s mindenkit arra hív, hogy a várakozás állapotában mint egy "új Adventban" éljen.52 E témára többször visszatértem és bõvebben kifejtettem a Dominum et vivificantem enciklikában.53 Valójában a 2000. év elõkészülete a kulcs ennek az enciklikának megértéséhez. Természetesen nem az elsõ ezredforduló körül föllépett millenarizmushoz hasonló mozgalomnak akar helyt adni, hanem föl akarja ébreszteni az érzékenységet mindaz iránt, amit a Szentlélek mond az Egyháznak és az egyházaknak,54 valamint az egyes személyeknek az egész közösség szolgálatára adott karizmák által. Ki akarja emelni azt, amire a Szentlélek indítja a különbözõ közösségeket a családtól a nemzetekig és a nemzetközi szervezetekig, nem mellõzve a különféle kultúrákat, civilizációkat és egészséges hagyományokat. Az emberiség a látszatok ellenére Isten fiainak kinyilvánulását várja, s ennek reményében él, mint a vajúdó asszony, Szent Pálnak a Rómaiakhoz írt levelében használt erõteljes képe szerint.55

24. A II. Vatikáni Zsinat tanítása megvalósításában jelentõs mozzanatok a pápa zarándokútjai. Az elsõ ilyen utat közvetlenül a Zsinat elõtt, 1962-ben XXIII. János tette Lorettóba és Assisiba. VI. Pál, miután 1964-ben a Szentföldre zarándokolt, további nagy apostoli utakat tett, s közvetlen kapcsolatba került a különbözõ földrészek népeivel.

A jelenlegi pápa tovább tágította e programot. Elsõként 1979-ben Mexikóba ment, Pueblába, a latin-amerikai püspökök III. általános konferenciája alkalmából. Még abban az évben elzarándokolt Lengyelországba Szent Szaniszló püspök-vértanú halálának 900 éves évfordulója alkalmából.

A késõbbi zarándoklatok sorozata már ismert. Rendszeressé váltak és elérték az összes földrész helyi egyházait, különös gondot fordítva az ökumenikus kapcsolatok fejlesztésére a különbözõ hitvallású keresztényekkel. Különös jelentõsége volt 1979-ben a törökországi, 1980-ban a németországi, 1982-ben az angliai, wales-i és skóciai, 1984-ben a svájci, 1989-ben a skandináviai, s 1993-ban a balti államokban tett látogatásoknak.

Jelenleg a boszniai Szarajevó mellett nagyon szeretnék eljutni Közép-Keletre: Libanonba, Jeruzsálembe és a Szentföldre. Nagyon kifejezõ volna, ha a 2000. évben meglátogathatnám mindazokat a helyeket, melyeken Isten ószövetségi népe vándorolt, Ábrahám és Mózes helyeit, Egyiptomon és a Sinai hegyen át egészen Damaszkusz városáig, mely tanúja volt Szent Pál megtérésének.

25. A 2000. év elõkészítésében sajátos szerepe van azoknak a részegyházaknak, melyek a maguk jubileumával a különbözõ népek üdvtörténetében jelentõs lépéseket ünnepelnek. E helyi vagy regionális jubileumok között kiemelkedõ volt 1988-ban Rusz megkeresztelkedésének millenniuma56 és 1992-ben az amerikai földrész evangelizálása kezdetének 500 éves évfordulója. E nagyhatású események mellett, ha jelentõségük nem is egyetemes, említést érdemel pl. 1966-ban Lengyelország, 1986-ban Magyarország megkeresztelkedésének millenniuma, s 1987-ben Litvánia megkeresztelkedésének 600 éves jubileuma. 1996-ban lesz Klodvig frank király keresztelkedésének 1500, 1997-ben Canterbury Szent Ágoston Britanniába érkezésének, az angolszászok evangelizációja kezdetének 1400 éves évfordulója.

Ami Ázsiát illeti, a jubileum eszünkbe juttatja Tamás apostolt, aki a hagyomány szerint eljutott Indiába, ahová 1500 körül érkeztek az elsõ portugál misszionáriusok. Idén van 7. centenáriuma Kína evangelizációja kezdetének, s meg kell emlékeznünk a manilai érsekség alapításának 1995-ben, valamint a japán vértanúk 1997-ben következõ 400 éves jubileumáról.

Afrikában az evangéliumot elõször az apostoli korban hirdették. 1990-ben volt 1650 éves évfordulója az elsõ etióp püspök, Szent Frumentius fölszentelésének; 1991-ben ünnepelték Angola, a régi Kongó evangelizációjának 500 éves évfordulóját, Kamerun, Elefántcsontpart, a Közép-afrikai Köztársaság, Burundi, Burkina--Faso most ünnepli az elsõ misszionáriusok megérkezésének centenáriumát. Más afrikai nemzetek kevéssel ezelõtt ünnepelték ugyanezt.

Szólnunk kell a Keleti Egyházakról is, melyeknek õsi patriarkátusai apostoli örökségre hivatkoznak, és rendkívül gazdag teológiai, liturgikus és lelki hagyományukaz egész kereszténység közös örökségének része. Ezeknek az egyházaknak s bennük az apostoli eredetet elismerõ közösségeknek sok jubileumi megemlékezése mutatja Krisztus útját a századokban, s ezek is hozzájárulnak az ezredvég Nagy Jubileumához.

Ebben a megvilágításban az egész keresztény történelem olyannak tûnik, mint egy nagy folyó, melybe sok-sok mellékfolyó és patak ömlik. A 2000. év arra hív, hogy megújult hûséggel és erõs közösséggel siessünk ennek a nagy folyónak a partjára: a kinyilatkoztatás, a kereszténység és az Egyház folyójának partjára, mely végigfolyik az emberiség történelmén attól a 2000 évvel ezelõtti eseménytõl kezdve, mely Názáretben és Betlehemben történt. Ez a "folyó" igazában az, melynek "patakjai" -- a Zsoltáros szerint -- "megörvendeztetik Isten városát".57

26. A 2000. év elõkészítéséhez tartoznak az utóbbi évtizedek Szentévei is. Még élénken él az emlékezetben az a Szentév, melyet VI. Pál pápa 1975-re hirdetett meg; ennek folytatása volt 1983 mint a Megváltás Éve. Talán még nagyobb visszhangot váltott ki 1987--88-ban a Mária-Év, melyre a helyi egyházak nagyon élénken reagáltak, különösen a világ Mária-kegyhelyein. A Redemptoris Mater enciklika a szemek elé állította a zsinati tanítást, mely szerint Isten Anyja jelen van Krisztus és az Egyház misztériumában: Isten Fia 2000 évvel ezelõtt a Szentlélek mûködése által emberré lett, és a Boldogságos Szûz Mária e világra szülte Õt. A Mária-Év szinte a Jubileum elõvételezése volt, mert sok olyan elemet tartalmazott, melyeknek teljesebben kell megmutatkozniuk a 2000. évben.

27. Nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy a Mária-Év közvetlenül megelõzte 1989 eseményeit. Olyan események voltak ezek, melyek meglepõek kiterjedésük, s fõként gyors lefolyásuk miatt. A 80-as évek ugyanis a "hidegháború" szellemében állandóan fokozódó veszélyben teltek; 1989 békés megoldást hozott, mely szinte az "organikus" fejlõdés formáját mutatta. Ennek fényénél el kell ismernünk a Rerum novarum enciklika prófétai jellegét: amit XIII. Leó pápa a kommunizmusról írt, az ezekben az eseményekben pontosan igazolódott, miként ezt a Centesimus annus58 enciklikában kiemeltem. A történésekben fölfedezhetõ, hogy az egészet a láthatatlan Gondviselés anyai gondoskodással mûvelte: "Vajon megfeledkezhet-e az asszony kisdedérõl?"59

1989 után azonban új veszedelmek és új fenyegetések támadtak. A keleti tömb országaiban a kommunizmus összeomlása után megjelentek a nacionalista törekvések, melyek következményei sajnos a balkáni és a szomszédos államokban fájdalmasan mutatkoznak. Mindez az európai nemzeteket komoly lelkiismeretvizsgálatra készteti, hogy ismerjék be gazdasági és politikai téren elkövetett tévedéseiket és bûneiket azokkal a nemzetekkel szemben, melyek jogait birodalmi törekvésekkel -- akár az elmúlt, akár a jelen században -- rendszeresen megsértették.

28. Ebben az évben a Mária-évhez hasonló lelkülettel éljük a család évét, melynek tanítása szorosan kapcsolódik a Megtestesülés misztériumához és az emberi történelemhez. Remélhetõ, hogy a család éve, melyet Názáretben nyitottunk meg, a Mária-évhez hasonlóan újabb és jelentõs lépése a Nagy Jubileum elõkészületének.

Ezért írtam a Családokhoz szóló levelet, melyben újra el akartam mondani az Egyház családra vonatkozó tanításának lényegét, szinte minden egyes otthonba bekopogtatva vele. A II. Vatikáni Zsinaton az Egyház feladatának ismerte el a család és a házasság méltóságának értékelését.60 A család évének az a célja, hogy segítse a Zsinat ide vonatkozó tanításának megvalósulását. Ezért a Nagy Jubileum elõkészületének bizonyos értelemben minden családot és otthont át kell hatnia. Mert nemde Isten Fia egy család, mégpedig a názáreti család által akart belépni az ember történelmébe?

IV.

A KÖZVETLEN KÖZELI ELÕKÉSZÜLET

29. A fölvázolt széles körkép láttán fölvetõdik a kérdés: megfogalmazható-e a Nagy Jubileum közvetlen elõkészülete számára egy sajátos program? Valójában a fönt mondottakban már mutatkoznak egy ilyen program elemei.

A széleskörû konzultációkat követnie kell a konkrét, "ad hoc" kezdeményezések részletes meghatározásának, nehogy mesterkéltek és a helyi egyházak számára nehezen megvalósíthatók legyenek. Ennek tudatában fordultam a püspöki konferenciák elnökeihez, s különösen a bíborosokhoz.

Elismerésemet kell kifejeznem a bíborosi kollégium tiszteletreméltó tagjai iránt, akik az 1994. június 13--14-én tartott rendkívüli konzisztóriumon számos javaslatot és elgondolást fogalmaztak meg. Hasonlóképpen köszönöm Püspök Testvéreimnek, akik szintén segítségemre voltak, és javaslataikat fölhasználtam jelen apostoli levelemben.

30. A tanácskozások során az elsõ világosan körvonalazódott téma az elõkészület idõtartama volt. 2000-ig már csak néhány év van hátra,s alkalmasnak látszott két részre tagolni ezt az idõszakot, és a szorosan vett elõkészületet az utolsó három évre koncentrálni. Úgy tûnt, egy hosszabb periódus tartalmi zsúfoltságot teremhet és a lelkesedés lanyhulását okozhatja.

Az látszott alkalmasnak, hogy a történelmi dátumhoz közeledve az elõkészület elsõ szakasza általánosabb témákban ébressze a hívõk lelkét, majd a közvetlen elõkészületet jelentõ második szakaszban, az utolsó három évben minden a megváltó Krisztus ünneplésére irányuljon.

A) AZ ELÕKÉSZÜLET ELSÕ SZAKASZA

31. Az elsõ szakasznak tehát távolabbi elõkészület jellege lesz: föl kell ébresztenie a keresztény népben annak tudatát, mekkora érték és milyen jelentõs az emberi történelemben a 2000. év Jubileuma. Mivel Krisztus születésére emlékeztet, lényegében krisztológiai jellege van.

Miként a keresztény hit szavakban és szentségekben jelenik meg, fontos hangsúlyoznunk, hogy a Jubileumban is együtt van az emlékezés és az ünneplés. Azaz nem korlátozódik a puszta emlékezésre, hanem a szentségekben valóságosan tapasztalható az esemény üdvöt hozó ereje. A Jubileumnak növelnie kell a mai keresztényekben a hitet az önmagát Krisztusban kinyilatkoztató Istenben, erõsítenie kell a reményt az örök élet várásában, és tökéletesítenie kell a szeretetet, hogy tevékeny legyen a testvérek szolgálatában.

Az 1994--96-ig tartó elsõ szakaszban a Szentszék az e célra létrehozott Bizottság segítségével általános szinten fog kezdeményezni meggondolandó témákat és teendõket, és segíteni fogja a helyi egyházak megfelelõ bizottságait, hogy a hajszálerekhez hasonlóan juttassák el azokat a hívekig. Meg kell ismertetni és el kell mélyíteni ugyanis a hívekben a jubileumi esemény legfontosabb vonásait.

32. A jubileum mindig a különleges kegyelem ideje, "az Úr kedves napja", s miként mondtuk, örömmel jár. A 2000. év Jubileumának hatalmas hálaadó és dicsõítõ imádságnak kell lennie, elsõsorban Isten Fia Megtestesüléséért és az általa végrehajtott megváltásért. A jubileumi évben a keresztények újra csodálattal fedezhetik föl a hitben az Atya szeretetét, aki Egyszülött Fiát adta oda, "hogy aki benne hisz, meg ne haljon, hanem örökké éljen".61 Szívük mélyérõl föl kell fakadnia a hálának az Egyház ajándékáért, melyet Krisztus úgy alapított, mint "szentséget, azaz az egész emberiség egységének és Istennel való bensõséges egyesülésének jelét és eszközét".62 Hálájuknak végül ki kell terjednie az életszentség gyümölcseire, mely oly sok férfi és nõ életében érlelõdik, akik minden történelmi korszak minden nemzedékében fönntartások nélkül be tudták fogadni a megváltás ajándékát.

A jubileumi öröm különleges összetevõje a bûnbocsánat és a megtérés fölött érzett öröm. Ezért újra nagyon a szemek elé kell állítani az 1984. évi püspöki szinodus témáját, azaz a bûnbánatot és a kiengesztelõdést.63 Ez a szinodus nagyon jelentõs volt a Zsinat utáni Egyház történetében. Újra földolgozta a megtérést ("metanoia"), mely mind az egyes személyek, mind a közösségek számára föltétele az Istennel való kiengesztelõdésnek.

33. Miközben a kereszténység a második évezred végéhez közeledik, méltó és igazságos, hogy az Egyház jobban tudatára ébredjen gyermekei bûnének, megemlékezvén mindarról, amivel õk a történelem folyamán eltávolodtak Krisztus és az Õ evangéliumának lelkületétõl, s ahelyett, hogy a hívõ élet tanúságát adták volna a világ számára, úgy gondolkodtak és cselekedtek, hogy ellentanúságot tettek és botrányt okoztak.

Az Egyház Krisztussal való kapcsolatából következõen szent, mégsem fárad bele a bûnbánatba: Isten és az emberek elõtt mindig sajátjának ismeri el a bûnös gyermekeket. Errõl mondja a Lumen gentium: "Az Egyház, mely bûnösöket foglal magába, egyszerre szent és folytonosan megtisztulásra is szorul, a bûnbánat és megújulás útját járja szüntelen."64

A 2000. év Jubileumának Szent Kapuját legalább szimbolikusan sokkal szélesebbre kell tárni, mint a korábbiakét, mert a küszöbére jutott emberiségnek nemcsak egy évszázad, hanem egy évezred van a háta mögött. A hozzá vezetõ utat az Egyháznak az elmúlt 1000 év tapasztalatának tudatával kell megtennie. Nem lépheti át az új évezred küszöbét anélkül, hogy ne sürgetné gyermekeit, hogy tisztuljanak meg a bûnbánatban a tévedésektõl, a hûtlenségtõl, az állhatatlanságtól és a késedelmes szívûségtõl. A tegnap bukásainak beismerése a hûség és a bátorság tette, mely segít erõsíteni hitünket, s figyelmesebbé és készségesebbé tesz a ma nehézségeinek és kísértéseinek leküzdésére.

34. A nagyobb bûnbánatot és megtérést követelõ bûnök közé kell sorolnunk azokat, melyeket Isten népe egysége ellen követtünk el. Az egyházi közösség a mögöttünk lévõ második évezredben az elsõ évezrednél fájdalmasabban tapasztalta -- "olykor mindkét rész hibájából"65 -- azokat a szakadásokat, melyek nyilvánvalóan ellenkeznek Krisztus akaratával és botránkoztatják a világot.66 A múltnak e bûnei sajnos ma is éreztetik hatásukat, és a kísértések ma is megvannak. Elégtételt kell adnunk értük, nagyon kérve Krisztus bocsánatát.

Az évezred végén az Egyháznak még buzgóbban kell a Szentlélekhez fordulnia, hogy kérje tõle a keresztények egységének ajándékát. A világ evangelizációjának kulcsproblémája ez. Fõként a II. Vatikáni Zsinat után sok nagylelkû kezdeményezés történt az ökumené érdekében: elmondható, hogy a helyi egyházak és a Szentszék teljes tevékenysége ökumenikus szellemû lett. A Keresztények Egységét Elõmozdító Pápai Tanács az egység felé vezetõ út egyik fõ kezdeményezõ központja lett.

Tudatában vagyunk azonban annak, hogy e cél elérése nem lehet csupán az egyébként nélkülözhetetlen emberi erõfeszítések gyümölcse. Az egység lényege szerint a Szentlélek ajándéka. Nekünk fogadnunk kell ezt az ajándékot, nem engedve sem a könnyelmûségnek, sem az igazság melletti tanúság elhallgatásának, hanem bátran végrehajtva a Zsinat és az azt követõ szentszéki dokumentumok irányelveit, melyeket a katolikus Egyházzal teljes közösségben még nem lévõ keresztények is oly nagyra becsülnek.

Íme, a 2000. év felé tartó keresztények egyik feladata. Az ezredvég felé közeledés mindenkit lelkiismeretvizsgálatra és alkalmas ökumenikus kezdeményezésekre késztet, hogy a Nagy Jubileumra, ha nem is teljesen egyesülve, de legalább a második évezredben kialakult megoszlások legyõzését sokkal inkább megközelítve érkezzünk meg. E cél elérése -- mindenki láthatja -- rendkívüli erõfeszítéseket igényel. Elõbbre kell jutnunk a tanbeli kérdésekrõl folytatott dialógusban, de sokkal inkább az ökumenikus imádságban. Ez az imádság nagyon fölerõsödött a Zsinat után, de még jobban terjednie és erõsödnie kell a keresztények között a szenvedés elõtt álló Krisztus nagy imádságának megfelelõen: "Atyám, ... hogy õk is egyek legyenek bennünk".67

35. Egy másik fájdalmas fejezet, mellyel az Egyház gyermekei csak bûnbánó lélekkel nézhetnek szembe, az a magatartás, mely, különösen bizonyos századokban, az igazság szolgálatára hivatkozva egyetértett a türelmetlen, sõt még az erõszakos módszerekkel is.

Igaz, hogy egy becsületes történelmi ítélet nem hagyhatja figyelmen kívül az adott pillanat kulturális föltételeit, melyek hatása alatt sokan jó lelkiismerettel vélhetik,hogy az igazság melletti hiteles tanúságtétel magával hozhatja a másik véleményének kiirtását vagy legalább kizárását. Sok tényezõ játszott gyakran össze a türelmetlenség kialakulásában, s alakított ki szenvedélyes légkört, melybõl csak a valóban szabad és Istennel töltekezett, nagy lelkek tudták magukat valamennyire kivonni. Az enyhítõ körülmények figyelembe vétele nem menti föl az Egyházat a kötelezettség alól, hogy nagyon bánkódjék annyi gyermeke gyöngesége fölött, akik eltorzítva arcát megakadályozták, hogy egészen tükrözhesse megfeszített Ura képét, aki a türelmes szeretet és az alázatos szelídség koronatanúja. A múlt e fájdalmas cselekedetei tanulságokkal szolgálnak a jövõre, s minden keresztényt szükségképpen arra vezetnek, hogy vegyék észbe és tartsák tiszteletben a Zsinat aranyszabályát: "Az igazság nem hathat másként, csak a saját erejével, mely szelíden és mégis erõteljesen hatol az elmékbe."68

36. Sok bíboros és püspök tartotta szükségesnek, hogy a mai Egyház tartson komoly lelkiismeretvizsgálatot. Az új évezred küszöbén a keresztényeknek alázatosan föl kell tenniük a kérdést az Úr színe elõtt, hogy mennyiben felelõsek õk is korunk bajaiért. Korunknak ugyanis sok ragyogó ténye mellett nem kevés árnyoldala is van.

Elhallgatható-e például a vallási közömbösség, mely sok mai embert arra késztet, hogy úgy éljen, mintha Isten nem volna, vagy megelégedjék egy olyan felszínes vallásossággal, mely összeegyeztethetetlen az igazsággal és az erkölcsi kötelességekkel? Ehhez kapcsolandó az emberi lét transzcendenciája iránti érzék széleskörû elvesztése, és az erkölcsi értékek elsilányulása, ami még az élet és a család alapvetõ értékeit sem kíméli. Az Egyház gyermekeinek is meg kell vizsgálniuk, mennyire érinti õket az etikai relativizmus és az elvilágiasodás légköre? És mennyiben kell önmagukat felelõsnek tartaniuk a terjedõ vallástalanságért, amiatt, hogy "saját vallásos, erkölcsi és társadalmi életük fogyatkozásai következtében"69 nem tudták megmutatni Isten igazi arcát.

Nem tagadható ugyanis, hogy a lelki élet sok keresztényben elbizonytalanodott, nem csupán az erkölcsi életben, hanem az imádságban és a hit teológiai épségében is. A hitet ugyanis -- amit a jelen kor is próbára tesz -- téves teológiai irányzatok zavarják, melyek igen nagy nehézségeket támasztanak az egyházi Tanítóhivatal iránti engedelmesség számára.

S ami az Egyház mai tanúságtételét illeti, kit nem bánt az értelmes belátás hiánya, melybõl az következik, hogy sok keresztény egyetért az alapvetõ emberi jogok azon megsértésével, amelyet a totalitárius hatalom követ el? Ugyanígy nem sajnálatos-e korunk árnyoldalai között az, hogy oly sok keresztény részfelelõsséggel tartozik a társadalom peremére sodródottakért és a súlyos igazságtalanságokért? Vajon közülük hányan ismerik alaposan és gyakorolják az Egyház szociális tanításának elveit?

A lelkiismeretvizsgálatnak ki kell terjednie arra a kérdésre is, hogy befogadtuk-e a Zsinatot, a Szentlélek e nagy ajándékát a második évezred végén? Vajon mennyire vált Isten igéje a teológia lelkévé és a keresztény lét éltetõ elvévé, ahogy ezt a Dei Verbum kívánta? Úgy éljük-e a liturgiát, mint az egyházi élet "forrását és csúcsát", amint azt a Sacrosanctum Concilium tanítja? Az egyetemes Egyházban és a helyi egyházakban erõsödik-e a Lumen gentiumban megfogalmazott communio-egyháztan, mely teret ad a karizmáknak, a szolgálatoknak, Isten népe változatos részvételének, anélkül, hogy demokratizmusnak vagy szociologizmusnak engedne, melyek távol állnak az Egyház katolikus szemléletétõl és a II. Vatikáni Zsinat igazi szellemétõl? Vizsgálat tárgyává kell tenni az Egyház és a világ kapcsolatainak stílusát is. A nyitott párbeszéd, az igazság melletti szívélyes és tiszteletteljes, ugyanakkor gondosan diszkrét és bátor tanúságtétel -- a Gaudium et Spes és más dokumentumokban megfogalmazott -- zsinati szabályai változatlanul érvényesek és további cselekvésre késztetnek.

37. Az elsõ évezred Egyháza a vértanúk vérébõl született: "a vértanúk vére -- a keresztények magvetése".70 Nagy Konstantin császár intézkedései nem biztosíthatták volna az Egyháznak azt a kibontakozását, ami az elsõ évezredben történt, ha nem lett volna a vértanúk magvetése és az elsõ keresztény nemzedékek szent öröksége. A második évezred végén az Egyház újra a vértanúk egyháza lett. A papokat, szerzeteseket és laikusokat ért üldözések a világ legkülönbözõ részein vértanúk vérének nagy magvetését végezték. Miként VI. Pál az ugandai vértanúk szenttéavatásakor mondott homíliájában kiemelte, a Krisztus melletti vérontással tett tanúság a katolikusok, ortodoxok, anglikánok és protestánsok közös öröksége lett.71

E tanúságtételt nem szabad elfelejteni. Az õsegyház az elsõ századokban bár komoly szervezeti nehézségekkel küszködött, arról gondoskodott, hogy martirológiumokban rögzítsék a vértanúk tanúságtételét. E martirológiumokat a századok során tovább vezették, de az Egyház szentjeinek és boldogjainak albumába nemcsak azok kerültek be, akik vérüket ontották Krisztusért, hanem az egyháztanítók, misszonáriusok, hitvallók, püspökök, papok, szüzek, házastársak, özvegyek, gyermekek is.

Századunkban visszatértek a gyakran ismeretlen vértanúk, akik Isten nagy ügyének "ismeretlen katonái". Amennyire csak lehet, az Egyháznak meg kell õriznie tanúságtételüket. Miként a bíborosi konzisztórium sürgette, a helyi egyházak mindent tegyenek meg annak érdekében, hogy a szükséges dokumentáció összegyûjtésével megõrizzék vértanúik emlékezetét. Ennek föltétlenül hatása lesz az ökumenizmusra is. A szentek, a vértanúk ökumenizmusa talán a legmeggyõzõbb. A szentek közössége a megosztó tényezõknél erõsebb hangon beszél. Az elsõ századok martirológiuma alapot szolgáltatott a szentek tiszteletéhez. Fiai és leányai életszentségét hirdetve és tisztelve az Egyház Istent imádta; a vértanúkban Krisztust, vértanúságuk és életszentségük forrását tisztelte. Késõbb kialakult a szenttéavatás gyakorlata, mely a katolikus és az ortodox Egyházban ma is él. Ezekben az években sok boldoggá- és szenttéavatás történt, s ez a helyi egyházak elevenségét fejezi ki, melyek száma ma sokkal nagyobb, mint az elsõ századokban vagy az elsõ évezredben. A legnagyobb tisztelet, amellyel a helyi egyházak a harmadik évezred küszöbén Krisztust megtisztelhetik, annak bizonysága lesz, hogy a Megváltó mindenható jelenléte a hit, a remény és a szeretet gyümölcseit termi sok-sok nyelvhez és fajhoz tartozó férfiban és nõben, akik a keresztény hivatás legkülönbözõbb formáiban követték Krisztust.

Az Apostoli Szék feladata lesz, hogy a harmadik évezredbe tekintve a helyi egyházak anyagából dolgozza össze az egyetemes martirológiumot, és vizsgálja meg a módokat, mellyel a mai emberek életszentsége bizonyítható, akik megélték Krisztus igazságát. Különösen azoknak a férfiaknak és nõknek hõsies erényeit kell elismerni, akik a házasságban teljesítették keresztény hivatásukat. Mivel biztosan tudjuk, hogy ebben az életállapotban az életszentség gyümölcsei teremnek, meg kell találnunka módját, hogy ezeket a gyümölcsöket képesek legyünk megragadni, és úgy tudjuk megmutatni az Egyháznak, hogy az a keresztény házastársak számára lelkesítõ példakép legyen.

38. A bíborosok és püspökök részérõl megfogalmazott további igény az európai és az afrikai szinodus után a többi földrész szinodusainak megtartása. A legutóbbi latin-amerikai általános püspöki konferencia az észak-amerikai püspökökkel egyetértésben elhatározta egy Egész Amerika Szinodusa megtartását, az egymástól annyira eltérõ eredetû és történetû két Amerika új evangelizációjának kérdéseirõl, továbbá az igazságosság és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok összefüggéseirõl, tekintettel Észak és Dél kiáltó ellentétére.

Alkalmasnak látszik egy földrész jellegû szinodus Ázsia számára, ahol súlyosabban vetõdik föl a kereszténység és az õsi kultúrák valamint a helyi vallások találkozásának kérdése. Nagy kihívás az evangelizáció számára, hogy a buddhizmus és a hinduizmus is fölkínálja a megváltást. Sürgetõen szükséges, hogy a Nagy Jubileum alkalmával megvilágítsuk és elmélyítsük, hogy Krisztus az egyetlen közvetítõ Isten és az emberek között, Õ a világ egyetlen Megváltója, és világosan megkülönböztessük Õt a többi nagy vallások alapítóitól. E vallásokban ugyanis vannak igazságelemek, melyeket az Egyház õszinte tisztelettel néz, s úgy tekint, mint annak az Igazságnak tükrözõdését, aki megvilágosít minden embert.72 A 2000. évben újult erõvel kell meghirdetnünk: "Íme, megszületett nekünk a világ Üdvözítõje".

Óceániának is javára fog szolgálni egy regionális szinodus. A Földnek ezen a részén olyan bennszülöttek élnek, akik csodálatos módon õrzik a történelem elõtti idõk kultúráját. Egy ilyen szinoduson a többi sajátos probléma mellett vizsgálni kell a kereszténység és a bennszülött õsi -- a monoteizmus irányába mutató -- vallásos formák találkozását.

B) AZ ELÕKÉSZÜLET MÁSODIK SZAKASZA

39. Miután e fontos témakörökben fölébresztettük a lelkek érzékenységét, hozzáfoghatunk az elõkészület második szakaszához, mely három évig, 1997--1999-ig fog tartani. E három év szegletköve Krisztus, Isten emberré lett Fia lesz, szerkezete pedig csak szentháromságos lehet.

Az elsõ év: Jézus Krisztus

40. Az elsõ évet, 1997-et Krisztusnak, az Atya Igéjének szenteljük, aki a Szentlélek mûködése által emberré lett. Ki kell emelnünk a Jubileum krisztológiai jellegét, tudniillik azt, hogy Isten Fiának megtestesülését, az egész emberi nem üdvösségének misztériumát fogjuk ünnepelni. Sok bíboros és püspök javaslatára ennek az évnek az általános témája: "Jézus Krisztus, a világ egyetlen Üdvözítõje tegnap, ma és mindörökké ugyanaz".73

A Konzisztóriumon fölmerült krisztológiai témák közül kiemelkednek: az üdvözítõ és evangelizáló Krisztus újrafölfedezése, különös tekintettel Szent Lukács evangéliumának negyedik fejezetére, melyben találkozik az evangelizálni küldött Krisztus és a Jubileum témája; a Megtestesülésének és Szûztõl való születése misztériumának elmélyítése; a Krisztusba vetett hit szükséges volta az üdvösséghez.

Hogy a keresztények igazán megismerhessék, kicsoda Krisztus, ebben az évben megújult érdeklõdéssel forduljanak a Szentíráshoz, "akár az Isten szavában bõvelkedõ szent liturgia közvetítésével, akár lelkiolvasmányképpen, akár megfelelõ bibliamagyarázatok által".74 A kinyilatkoztatott szövegben ugyanis maga a mennyeiAtya jóságosan lehajol hozzánk és társalog velünk azáltal, hogy kinyilatkoztatja egyszülött Fiának természetét és az emberi üdvösség tervét.75

41. Az üdvösség szentségi megvalósítása az év folyamán elvezethet a keresztség mint a keresztény lét alapjának újrafölfedezésére, miként az Apostol mondja: "Ahányan csak megkeresztelkedtetek Krisztusban, Krisztust öltöttétek magatokra".76 A Katolikus Egyház Katekizmusa emlékeztet rá, hogy "a keresztség adja meg az összes keresztény közötti közösség alapját, azokkal is összeköt, akik még nincsenek teljes közösségben a katolikus Egyházzal".77 Az ökumenizmus tekintetében ez az év nagyon jó alkalom lesz arra, hogy valamennyien Krisztusra, az egyetlen Úrra tekintsünk, s törekedjünk rá, hogy benne eggyé váljunk az Atyához intézett imája szerint. A krisztusközpontúság, Isten igéje és a hit hangsúlyozása, reméljük, a többi keresztény közösségekben is érdeklõdésre és kedvezõ fogadtatásra számíthat.

42. Az összes részletnek a Jubileum elsõdleges céljára kell irányulnia, ami nem más, mint a hit és a keresztények tanúságtételének megerõsítése és megszilárdítása. Ezért minden hívõben föl kell ébreszteni az életszentség erõs vágyát, mely megtérésre és személyes megújulásra sarkall az egyre elmélyültebb imádság és a felebarátok, különösen a legrászorulóbbak iránti szeretet légkörében.

Az elsõ év tehát alkalmas idõ lesz a katekézis újrafölfedezésére, mely a szó eredeti értelmében az "apostolok tanítása"78 Jézus Krisztus személyérõl és üdvözítõ misztériumáról. Ebbõl a szempontból nagyon hasznos lesz alaposan tanulmányozni a Katolikus Egyház Katekizmusát, mely hûségesen és szervesen mutatja be a Szentírás, az élõ egyházi hagyomány és a hiteles Tanítóhivatal tanítását, továbbá az egyházatyák és a szentek lelki örökségét, hogy mélyebben megismertesse a keresztény misztériumot és újjáélessze Isten népének hitét.79 De hogy a mai helyzettõl el ne szakadjunk, nem szabad elmulasztani, hogy fölhívjuk a hívek figyelmét a Krisztus személyére vonatkozó tévedésekre, továbbá a Róla és az Egyházrólszóló tanítással ellenkezõ tételekre.

43. A Szent Szüzet, aki a "háttérben" végig jelen lesz az elõkészítõ szakaszban, ebben az elsõ évben elsõsorban istenanyasága misztériumában fogjuk szemlélni. Az Ige az õ méhében lett testté! A krisztusközpontúság tehát elválaszthatatlan szentséges Anyja szerepének elismerésétõl. Az igaz Mária-tisztelet semmiképpen sem károsítja "Krisztusnak, az egyetlen közvetítõnek méltóságát és hatékonyságát". 80 Mária ugyanis mindig megmutatja isteni Fiát, s õ maga a hívõk számára a hit mintaképe. "Az Egyház, miközben áhítattal elmélkedik Róla, és az emberré lett Ige világosságában szemléli Õt, tisztelettudó lélekkel hatol egyre beljebb a Megtestesülés mélységes titkába, és egyre jobban hasonul Võlegényéhez."81

A második év: a Szentlélek

44. 1998-at, a közvetlen elõkészület második évét a Szentléleknek, és az Õ megszentelõ jelenlétének szenteljük Krisztus tanítványai közösségének körében. Amint a Dominum et vivificantem enciklikában írtam: "A második évezredet lezáró Nagy Jubileum ... Szentlélek-teológiai jellegû is, mert a Megtestesülés misztériuma a 'Szentlélek mûködésével' történt. Az a Lélek mûködött, aki az Atyával és a Fiúval egylényegû; a Szentháromság egy Isten abszolút misztériumában Õ a szeretet Személye, a teremtetlen ajándék; aki a teremtés rendjében Isten ajándékainak örök forrása, a kegyelem rendjében pedig Isten önközlésének bizonyos értelemben közvetlen elve és alanya. Ennek az ajándéknak és önközlésnek csúcspontja a Megtestesülés misztériuma..82

A 2000. évre az Egyház nem készülhet "másként, csak a Szentlélekben. Amit ugyanis az 'idõ teljességében' a Szentlélek tett, arra az Egyház csak az Õ segítségével emlékezhet."83

Az Egyházban ugyanis a Krisztus által hozott egyetlen kinyilatkoztatást a Szentlélek jeleníti meg mindig és mindenütt, hogy elevenné és hatékonnyá tegye az egyes lelkekben: "A Vigasztaló, a Szentlélek, akit az Atya az én nevemben küld, megtanít majd titeket mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam néktek."84

45. A jubileumi elõkészület elsõrangú teendõi közé tartozik tehát a Szentlélek jelenlétének és tevékenységének újrafölfedezése. Õ mûködik az Egyházban szentségileg, elsõsorban a bérmálás által és a sokféle karizma, feladat és szolgálat által, melyeket Õ támaszt az Egyház javára: "Egy a Lélek, aki a maga gazdagsága és a szolgálatok szüksége szerint sokféle adományát osztja szét az Egyház hasznára.85 Az adományok közül kimagaslik az apostoloknak juttatott kegyelem: az õ tekintélyük alá helyezi maga a Szentlélek még a karizmák hordozóit is.86 Ugyanaz a Lélek személyesen, tulajdon erejével és a tagok belsõ kapcsolódásával egyesíti a testet, s hozza létre és sürgeti a szeretetet a hívõk között."87

A mi korunkban is a Szentlélek az új evangelizáció fõ szerzõje. Jelentõs lesz tehát újra fölfedezni a Szentlelket, mint aki Isten országát építi a történelem folyamán, s elõkészíti annak teljes kinyilvánulását Jézus Krisztusban azáltal, hogy belülrõl indítja az embereket, s mindennapi életükben kicsíráztatja annak a végsõ üdvösségnek magvait, mely az idõk végén jön el.

46. Ebben az eszkatologikus távlatban a hívõket arra hívjuk, hogy fedezzék föl újra a remény isteni erényét, amelyrõl "az evangélium igaz tanításában" 88 hallottak. A remény alapvetõ magatartása egyrészt arra készteti a keresztényt, hogy ne tévessze szem elõl a végsõ célt, mely értelmet és értéket ad egész létének; másrészt megbízható és mély indítékokat ad a mindennapi teendõkhöz, hogy a földi valóságot Isten tervének megfelelõen alakítsa. Amint Szent Pál mondja: "Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet együtt sóhajtozik és vajúdik mindmáig. De nemcsak az, hanem mi magunk is, akik bensõnkben hordozzuk a Lélek csíráit, sóhajtozunk és várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását. mert megváltásunk még reménybeli."89 A keresztényeket arra hívjuk, hogy készüljenek a harmadik évezredet megnyitó Nagy Jubileumra azzal is, hogy megújítják Isten országa végsõ eljövetelébe vetettreményüket, napról napra elõkészítik mind a szívükben, mind a keresztény közösségben, melyhez tartoznak, mind a társadalomban, melyben élnek, mind a világ történelmében.

Ismernünk és értékelnünk kell a remény jeleit, melyek most, a század végén mutatkoznak minden -- ezeket szemünk elõl elrejtõ -- árnyék ellenére. A polgári életben pl. a tudomány, a technika, s fõként az orvostudomány haladása az emberi élet szolgálatában; a környezetért érzett fokozott felelõsség; a bárhol megsértett béke és igazságosság helyreállításának szándéka; a népek közötti kiengesztelõdés és szolidaritás, különösen Észak és Dél kapcsolatában... Az Egyház életében a Szentlélek szavának figyelmesebb hallgatása a karizmák elfogadása és a laikusok megbecsülése révén; a keresztények egységének odaadó szolgálata; a többi vallással és a mai kultúrával folytatandó dialógus ...

47. A közvetlen elõkészület második évében a hívõknek külön is figyelniük kell az Egyházon belüli egységre, mert a Szentlélek által támasztott ajándékok és karizmák mind erre irányulnak. E célból nagyon hasznos lesz elmélyíteni a II. Vatikáni Zsinat Egyházra vonatkozó tanítását, fõként a Lumen gentiumból. Ez a jelentõs dokumentum kifejezetten hangsúlyozza, hogy Krisztus Testének egysége a Szentlélek mûködésén alapszik, az apostoli szolgálat biztosítja, s az egymás iránti szeretet tartja fönn.90 A hitnek ez az elmélyítése természetszerûen magával fogja hozni azt, hogy Isten népének tagjai érettebbek lesznek a felelõsségvállalásban, s érzékenyebbek az egyházi engedelmesség értéke iránt.91

48. Máriát, aki a Szentlélek mûködése által foganta a megtestesült Igét, és a késõbbiek során teljesen ráhagyatkozott a Szentlélek bensõ mûködésére, ebben az évben elsõsorban úgy szemléljük és követjük, mint a Szentlélek szavát hallgató asszonyt, a csönd, az odafigyelés és a remény asszonyát, aki Ábrahámhoz hasonlóan "a remény ellenére reménykedve"92 elfogadta Isten akaratát. Õ fejezte ki egész világosan Jahve szegényeinek vágyát, és példaképe lett azoknak, akik teljes szívvel ráhagyatkoznak Isten ígéreteire.

A harmadik év: az Atyaisten

49. 1999-nek, a közvetlen elõkészület harmadik, utolsó évének az lesz a feladata, hogy a hívõ ember távlatait tágítsa ki Krisztus mértékére, amely "a mennyei Atya mértéke",93 aki Õt küldte, s akihez visszatért.94 "Az örök élet az, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust. 95 Az egész keresztény élet olyan, mint egy nagy zarándoklat az Atya háza felé, akinek föltétlen szeretete minden nap megnyilvánul az összes emberek, s fõleg a "tékozló fiú" felé.96 Ez a zarándokút átöleli a személy bensõjét, s onnan árad a hívõ közösségre, s végül az egész emberiségre.

A Jubileum, melynek középpontja Krisztus, egy nagy hálaadás lesz az Atya felé: "Áldott legyen az Isten, Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki Krisztusban minden lelki áldással megáldott minket fönn az égben. Mert Õbenne választott ki bennünket a világ teremtése elõtt, hogy szentek és szeplõtelenek legyünk elõtte a szeretetben.97

50. Ebben a harmadik évben "az Atya felé vezetõ út" érzésének mindenkit arra kell indítania, hogy Krisztushoz, az ember Megváltójához ragaszkodva rálépjen az igaz megtérés útjára, mely magával hoz egy "tagadást", tudniillik a bûntõl való szabadulást, és egy "állítást", azaz a választását; ezt a jót az evangélium által megerõsített természettörvénybõl eredõ erkölcsök és parancsok fejezik ki. Ebben az összefüggésben kell átélni és ünnepelni a bûnbánat szentségét. A mai társadalomban, ahol gyakran mellõzik a legalapvetõbb erkölcsi értékeket, nagyon fontos hirdetni, hogy a megtérés a keresztény szeretet mellõzhetetlen föltétele.

Ezért fõleg ebben az esztendõben hasznos lesz a szemek elé állítani a szeretet isteni erényét, emlékezetbe idézve Szent János elsõ levelének tömör összefoglalását: "Szeretet az Isten".98 A szeretet -- az Isten és a felebarátok iránti szeretet kettõségével -- a hívõ egész erkölcsi életének összefoglalása. Forrása és célja Isten.

51. Ebben az összefüggésben -- miközben megemlékezünk arról, hogy Jézus azért jött, hogy "a szegényeknek hirdesse az evangéliumot" 99 -- hogyan ne hangsúlyoznánk még elszántabban az Egyház törõdõ érdeklõdését a szegények és elhagyottak iránt? Sõt azt kell mondanunk, hogy az igazságosság és béke védelme -- egy olyan világban, mint a miénk, melyet annyi összeütközés, társadalmi és gazdasági különbség jellemez -- a jubileumi elõkészület fontos része. Így a Leviták könyve világánál 100 a keresztényeknek magukra kell ölteniük a világ összes szegényeinek személyét, és a Jubileumot úgy kell képviselniük, mint alkalmas idõt pl. arra, hogy elengedjék teljesen vagy legalább részben a nemzetközi adósságokat, melyek sok nemzet sorsát nehezítik. A Jubileum alkalmat kínálhat arra is, hogy a jelen kihívásai közül pl. a kultúrák közötti dialógus nehézségeit, a nõk jogainak problémáját, valamint a család és a házasság javának elõmozdítását átgondolják.

52. Szem elõtt tartva továbbá, hogy "Krisztus... éppen az Atya és az Õ szeretete misztériumának kinyilatkoztatásával megmutatja az embernek magát az embert, és föltárja elõtte nagyszerû hivatását",101 két feladatot föltétlenül meg kell oldani, fõleg a harmadik elõkészületi év során: a szembenézést a szekularizmussal és a dialógust a nagy vallásokkal.

Az elsõ esetben vizsgálni kell a civilizáció krízisének széles témakörét, mely krízis elsõsorban a technológiailag fejlettebb, de belsõleg az Istenrõl való elfeledkezés vagy az Õ mellõzése miatt elszegényedett Nyugaton mutatkozik. A civilizáció krízisére a szeretet civilizációjával kell válaszolni, mely a béke, a szolidaritás, az igazságosság és a szabadság egyetemes értékeire alapul, s ezek az értékek Krisztusban érik el teljességüket.

53. Ami a vallásokkal folytatandó dialógust illeti, a 2000-et elõkészítõ vigilia nagy alkalom lesz -- még az utóbbi évtizedek eseményeinek világosságánál is -- a vallások közti dialógusra, azoknak a világos elveknek megfelelõen, melyeket a II. Vatikáni Zsinat a Nostra Aetate nyilatkozatban fektetett le.

E dialógusban az elsõ hely illeti a zsidókat és a muzulmánokat. Adja Isten, hogy e szándék megpecsételéseként közösen találkozhassunk a nagy monoteista vallások szent helyein.

Tanulmányozni kell, hogyan lehetne elõkészíteni történelmi jelentõségû találkozókat egyrészt Betlehemben, Jeruzsálemben és a Sinai hegyen -- e nagy szimbolikus jelentõségû helyeken, hogy fölélénküljön a dialógus a zsidókkal és az iszlám hívõkkel --; másrészt más városokban a többi nagy vallás képviselõivel. Arra azonban mindig ügyelni kell, hogy ne okozzunk veszedelmes félreértéseket, s óvakodjunk a szinkretizmus és a könnyelmû irenizmus veszedelmétõl.

54. E teendõk közepette a Szentséges Szûz Mária, az Atyaisten választott leánya úgy lesz jelen a hívõk elõtt, mint az isten- és felebaráti szeretet tökéletes példája. Miként õ maga mondja a Magnificátban: nagy dolgot cselekedett õvele a Mindenható és Szent az Õ neve.102 Az Atya az üdvtörténetben egyedülálló küldetésre választotta ki Máriát, hogy a várt Üdvözítõ Édesanyja legyen. A Szûz Isten hívására teljes készséggel válaszolt: "Íme, az Úr szolgálóleánya".103 Názáretben kezdõdött, s Jeruzsálemben, a kereszt alatt beteljesedett anyasága ebben az évben úgy lesz tapasztalható, mint Isten összes gyermekei felé szóló, sürgetõ, szeretetteljes hívás, hogy szavát meghallgatva -- "tegyétek meg, amit Krisztus mond nektek" 104 -- térjenek vissza az atyai házba.

C) MAGA AZ ÜNNEPLÉS

55. A Nagy Jubileum ünneplése maga, mely egyidejûleg történik majd a Szentföldön, Rómában és a helyi egyházakban szerte a világon, önálló fejezetet alkot. Ebben az ünneplésben a cél a Szentháromság megdicsõítése, akitõl minden származik, s akire a világban és a történelemben minden irányul. Erre a misztériumra tekint a közvetlen elõkészület három esztendeje: Krisztustól és Krisztus által a Szentlélekben az Atyához. Ebben az értelemben a jubileumi ünneplés megvalósítja s ugyanakkor elõvételezi a keresztény ember és az Egyház életének beteljesedését a Szentháromság egy Istenben.

Mivel Krisztus az egyetlen út, mely az Atyához vezet, annak hangsúlyozására, hogy Õ elevenen és üdvözítõ módon jelen van az Egyházban és a világban, a Nagy Jubileum alkalmával Rómában Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust fogunk tartani. A 2000. év teljesen eucharisztikus lesz: az Üdvözítõ, aki 20 évszázaddal ezelõtt testet öltött Mária méhében, az Eucharisztia szentségében folyamatosan az isteni élet forrásaként adja magát az emberiségnek.

A Szent Jubileum ökumenikus és egyetemes jellegét mindenki számára láthatóvá fogja tenni az összes keresztények találkozása, egy pánkeresztény találkozó. Ez a találkozó igen nagy jelentõségû lesz, éppen ezért a félreértések elkerülése végett okos megfontolással és gondosan kell elõkészíteni, testvéri együttmûködésben a többi keresztény hagyomány és hitvallás híveivel, s nyitottan azon vallások felé, melyeknek tagjai esetleg ki akarják fejezni jó szándékukat Krisztus összes tanítványának öröme iránt.

Egy dolog kétségtelen: mindenki arra hivatott, hogy a maga lehetõségei szerint ki ne térjen a 2000. év nagy kihívása elõl, melyhez kétségtelenül az Úr rendkívüli kegyelme kapcsolódik az Egyház és az egész emberiség számára.

V.

"JÉZUS KRISZTUS UGYANAZ ... ÉS MINDÖRÖKKÉ"105

56. Az Egyház 2000 éve él. Mint az evangéliumi mustármag növekszik és nagy fa lesz, annyira, hogy ágaival betakarja az egész emberiséget.106 A II. Vatikáni Zsinat a Lumen gentium konstitúcióban az Egyházhoz tartozás és Isten népe rendeltetése kérdésérõl így nyilatkozik: "Isten népének katolikus egységébe ... minden ember meg van híva. Különféle módon, de ehhez az egységhez tartoznak vagy ehhez vannak rendelve, mind a katolikus hívõk, mind Krisztus más hívei, mind általában az összes emberek, kiket Isten kegyelme meghívott az üdvösségre."107 VI. Pál Ecclesiam suam kezdetû enciklikájában arról beszélt, hogy az egész emberiséget átöleli Isten terve, és az üdvösség dialógusa különbözõ szinteken folyik.108

Ebben a megvilágításban jobban meg lehet érteni a kovász evangéliumi példázatát is:109 Krisztus mint isteni kovász egyre jobban átjárja az emberiség életét azáltal, hogy terjeszti az üdvösség húsvéti misztériumban végbevitt mûvét. Üdvözítõ uralma alá vonja mindazt, ami az emberi történelemben volt, egészen Ádámig visszamenõen.110 De hozzátartozik a jövõ is: "Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké".111 Az Egyház a maga részérõl egyet akar: "a vigasztaló Szentlélek vezetésével folytatni Krisztus munkáját, aki azért jött el a világra, hogy tanúságot tegyen az igazságról, hogy üdvösséget szerezzen, nem pedig hogy elítéljen, hogy szolgáljon, nem pedig hogy neki szolgáljanak."112

57. Ezért az apostoli kortól kezdve az Egyház küldetése megszakítás nélkül folytatódik az emberiség egyetemes családjában. Az evangelizáció elõször a Földközi-tenger körzetének szólt. Az elsõ évezred missziói Rómából és Konstantinápolyból kiindulva az egész európai földrészre elvitték a kereszténységet. Ugyanakkor missziók indultak Ázsia felé egészen Indiáig és Kínáig. A 15. sz. végén Amerika fölfedezésével kezdetét vette a déli és északi nagy földrészek evangelizációja. Ugyanebben az idõben, miközben Dél-Afrika meglátta Krisztus világosságát, Xavéri Szent Ferenc, a missziók védõszentje eljutott Japánig. A 18--19. században néhány laikus hívõ révén érkezett a kereszténység Koreába; ugyanekkor az evangélium hirdetõi eljutottak Indokínába, Ausztráliába és a csendes-óceáni szigetvilágba.

A 19. században élénk missziós tevékenység folyt Afrika népei között. Mindezek a kezdeményezések máig megmaradó gyümölcsöket teremtek. A II. Vatikáni Zsinat a misszióról szóló Ad gentes határozatában vette õket számba. A Zsinat után a Redemptoris missio enciklika foglalkozott a misszió kérdésével és századvégi problémáival. Az Egyház a jövõben is misszionálni fog, mivel a misszió része természetének. A nagy keresztényellenes rendszerek -- elõbb a nácizmus, majd a kommunizmus -- összeomlása Európában sürgetõ feladattá teszi, hogy az európai férfiaknak és nõknek újra fölkínáljuk az evangélium szabadító üzenetét.113 Továbbá miként a Redemptoris missio enciklika mondja, a világban megismétlõdik az athéni Areopágosz esete, ahol Szent Pál beszélt.114 A mai világban sok és különbözõ "areopágosz" van: a civilizáció és a kultúra, a politika és a közgazdaság nagy terei. Minél inkább elszakad a Nyugat a keresztény gyökereitõl, annál inkább missziós területté válik különféle "areopágoszok" formájában.

58. A világ és az Egyház jövõje azé a fiatal nemzedéké, mely ebben a században született, s a következõben lesz felnõtté, s lesz az új évezred elsõ nemzedéke. Krisztus odafigyel a fiatalokra, miként arra az ifjúra figyelt, aki föltette neki a kérdést: "Mi jót kell tennem, hogy örök életem legyen?".115 A csodálatos választ, melyet Jézus adott, részletesen elemeztem a Veritatis splendor enciklikában, s azt megelõzõen 1985-ben a Világ ifjúságához intézett levélben. A fiatalok a Földön mindenütt és minden helyzetben kérdéseket tesznek föl Krisztusnak: hozzá mennek,Õt keresik és újra meg újra kérdezik Õt. Ha képesek lesznek követni az utat, melyet Õ mutat nekik, örömüket fogják találni abban, hogy azért fáradozzanak, hogy Krisztus jelen legyen a következõ században és az azt követõkben, egészen a világ végezetéig. "Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké".

59. Befejezésül a Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció szavai kívánkoznak ide: "Az Egyház hiszi, hogy Krisztus, aki mindenkiért meghalt és föltámadott, Szentlelke által világosságot és erõt ad az embernek, hogy megfelelhessen nagyszerû hivatásának; s hogy nem adatott az ég alatt más név az embereknek, melyben üdvözülhetnek. Hasonlóképpen hiszi, hogy Urában és Mesterében megtalálja az egész emberi történelem és az ember célját, központját és megértésének kulcsát. Ezen fölül az Egyház tanítja, hogy az összes változások mögött sok változatlan dolog van; ezeknek végsõ alapja Krisztusban van, aki mindig ugyanaz: tegnap, ma és mindörökké. Így Krisztus világosságában, aki a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsõszülöttje, a Zsinat mindenkihez fordul, hogy megvilágosítsa az ember misztériumát és mindenkivel együttmûködjék korunk fõ problémáinak megoldásában."116

Miközben a híveket arra szólítom, hogy sokat imádkozzanak Istenhez azért a világosságért és segítségért, melyre a közeli Jubileum elõkészítéséhez és ünnepléséhez szükségünk van, Tisztelendõ Püspök Testvéreimet és a rájuk bízott egyházi Közösségeket arra buzdítom, hogy tárják ki szívüket a Szentlélek indításai elõtt. Õ nem fog késlekedni, hogy a lelkeket fölkészítse arra, hogy a Nagy Jubileumot megújult hittel és nagylelkû részvétellel ünnepeljék.

Az egész Egyházra nehezedõ feladatot Mária, a Megváltó Anyja égi közbenjárására bízom. Õ, a szép szeretet Anyja legyen a harmadik évezred Nagy Jubileum felé zarándokló keresztényeinek vezércsillaga, aki biztos utat mutat az Úr felé. Az alázatos názáreti szolgálóleány, aki 2000 évvel ezelõtt megmutatta a világnak a Megtestesült Igét, vezérelje az új évezred emberiségét Õfeléje, aki "az igaz világosság, mely megvilágosít minden embert".117

Ezekkel a gondolatokkal adom mindannyiatokra Apostoli Áldásomat.

Kelt Rómában, Szent Péternél, 1994. november 10-én, pápaságom 17. évében.

II. János Pál pápa


Vissza a fõoldalra | Ugrás a lap tetejére

[© Minden jog fenntartva.]
Észrevételeit kérjük írja meg a wmaster@katolikus.hu címre.
Módosítva: 1998. 09. 17.